i'm not falling in love, I'm just falling to pieces

itthagytak, úgyhogy erre hivatkozva lehetek depi és hallgathatok vállahatatlan graceklinika zenéket. hazamenni is nem akartam, mert pont ilyen érzés lesz visszajönni, mert megint nem akarok majd egyedül egy szobában aludni, lefekvés előtt pedig grace klinikát nézni, ami egyébként egyben az összes érzelmi és szexuális életemet is jelenti, sőtmitöbb egyedül aludni egy ágyban sem akarok többet, mert együtt filmet nézni lefekvés előtt, és tudni, hogy az ágy másik oldalán nem az odahajigált laptop meg portugálkönyvek vannak, az egy elmondhatatlanul comforting érzés*
most már az egyetlen kérdés, ami marad, hogy mégis lesz-e valaha ilyen, nem is, inkább az érdekel, hogy tényleg túl magasak-e az elvárásaim**, és amennyiben az elvárásaim tényleg megugorhatatlanok, akkor csak azért találom-e őket ki, hogy ne is kelljen belekerülni egy kapcsolatba eleve? (mert úgyis az első adandó alkalommal dobni fog valaki soványabbért, vagy ha nem, akkor 10 év után egy fiatalabbért, mert bárcsak ne ez történne egyfolytában, de igen, és honnan jönnek ezek a félelmeim, amikor nem hagyott el soha senki, nem váltak el a szüleim, nem volt megrázó, szívdarabokratörős szakítás, mégis milyen gyerekkori traumához kéne visszanyúlni?)
Tévedtem, mert még marad az a kérdés is, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor meggondolom magam, mert realizálom, hogy geciöreg vagyok, és inkább beérem valami közepessel, minthogy egyedül kelljen abban az ágyban esténként a legaktuálisabb pótérzelmi sorozatot néznem.

(jobbra el, nemzetközi tárgyalások)


* ne vedd magadra, d :)
** ezt abból gondolom egyrészt, mert 1. életemben esztimációim szerint ha egy és félszer szerelmes voltam 2. az olyan emberek, akiket egyébként imádok - de legalább nagyon bírok - is úgy viselkednek néha a kapcsolataikban, hogy alkalomadtán lekevernék nekik egy pofont, csak ugye közöm.